Miután intézményünk (és saját személyem is) nagyon sok támadást kapott az elkülönítő helység kialakítása miatt, melynek gyakorlatát az európai uniós gyógypedagógiai intézmények gyakorlatából ismertük meg, szeretnénk vitára bocsátani néhány kérdést, mely nekem és munkatársaimnak komoly dilemmát okoz.

 

Az, hogy magatartási problémák előfordulnak az értelmi fogyatékos kamaszok, fiatal felnőttek körében, az nyilvánvalóan senki számára nem kérdéses.

A hangsúlyt a konfliktushelyzetek megelőzésére kell helyezni; ebben nincs véleménykülönbség az értelmileg sérültekkel foglalkozó szakemberek körében. Ezt vallom én is, munkatársaimmal egyetemben.

De sajnos vannak olyan helyzetek, amikor a konfliktus kialakult, a magatartási anomália jelen van, és a jelenlévő segítőknek, nevelőknek tenniük kell valamit a probléma biztonságos megoldása érdekében.

Az:

  • hogy megelőzhető lett volna a magatartási anomália kiváltó oka?
  • helyesen járt-e el a konfliktushelyzetben a nevelő, segítő munkatárs?
  • a mai magyar oktatási, továbbképzési, főiskolai képzés add-e elegendő felkészültséget az ilyen helyzetek humánus, szabályos kezelésére, annak érdekében, hogy minden érintett mindennemű emberi joga sértetlenül maradjon?   

 csak a közvetlen konfliktusmegoldás után képezheti vita tárgyát.

 

Ám az akut helyzetben a jelenlévő nevelő vagy segítő munkatársnak azonnali döntést kell hoznia, be kell avatkoznia a komolyabb sérülés elkerülése érdekében.  Az, hogy melyik intézmény, melyik nevelő milyen problémamegoldó, konfliktuskezelő eszközt alkalmaz, az függ a helyzettől, a nevelők szakmai felkészültségétől, a gyermek részéről pedig annak egészségügyi állapotától, habitusától.

A problémafeltárás kiinduló pontja az, hogy nincs megfelelő ellátó rendszer az értelmileg akadályozott, speciális szükségletet igénylő kamaszok, fiatal felnőttek részére.

Lehet engem elítélni és megkövezni, de én a magam részéről nem értek azzal, ha egy értelmileg akadályozott, átmeneti vagy tartós nevelésben élni kénytelen ellátott magatartási anomáliát produkál, azt feltétlenül a pszichiátriának, vagy az intézmények közötti vándoroltatásnak kell megoldania. A javító nevelő intézményről már nem is beszélve.

Saját tapasztalataim alapján szeretnék szakmai vitát indítani:

Az intézményünkben állami gondoskodásban nevelkedő, értelmükben akadályozott fiatalok karriertörténetét áttekintve érdekes képet kapunk.

Miként kezelte az intézmény a magatartási anomáliákat?

Nem szeretnék pálcát törni senki feje fölött, nem ez a cél, hanem az, hogy a szakma kompromisszum kötése mellett minden jogszabályi elvárásnak, kötelezettségnek eleget tevő megoldás szülessen ezen helyzetek szabályos, humánus kezelésére.

Aki indulástól kezdve figyelemmel kísérte a blogomat, az már olvashatta, aki most csatlakozik, kérem, szánjon rá időt és a kezdetektől olvassa át figyelmesen az eseteket, esetleírásokat.

Ha egy magatartási problémával küzdő értelmi fogyatékos gyermek került a gyermekvédelmi szakellátásba, elkezdődött az intézményhálózaton belül a vándorlása. Talán abban reménykedve, hogy valamelyik intézmény kezébe került a bölcsek köve és a gyermek magatartási anomáliáira a megfelelő nevelési módszert megtalálta, alkalmazni tudja. Ha nem, akkor vándoroltatták tovább, míg újra az induló intézményben találta magát a kamasz. Ez időről időre tehermentesítette az adott intézményeket, míg elérkezett a gyermek a tankötelezettsége végére, felnőttkorba lépett és kezdeményezni lehetett a szakosított szociális ellátó rendszerbe történő irányítását.

Arra, hogy a problémás kamasz/fiatal felnőtt a szociális ellátó rendszerben produkált-e hasonló magatartási anomáliákat az a szakmaközi kommunikáció hiánya miatt nem, vagy csak ritkán derült ki számunkra.  A nyomon követés érdekes kutatási téma lehetne.

Én az intézmény hálózatban történő vándoroltatást nem tudom elfogadni, bár el kell ismernem, hogy a környezet nyomásának engedve, időnként én magam is hoztam ilyen döntést igazgatóként, gyámként.

Nem vagyok rá büszke!

 

Mivel próbálkozott még az intézmény?

A pszichiátria igénybe vételével. De véleményem szerint ez az út sem járható.

Az értelmi fogyatékos gyermekeknél még nehezebb diagnosztizálnia az esetleges kórképet a pszichiátriai megbetegedések esetében, mint ép társaiknál. Ezért a gyógyszerek beállítása, a magatartási probléma megakadályozása, vagy minimálisra redukálása érdekében elindultak a próbálkozások.

Mindannyian tudjuk, hogy a gyógyszereknek általában vannak káros mellékhatásai. Tapasztalatból mondhatom, nincs szörnyűbb látvány, amikor a gyógyszerek mellékhatásaként a testalkati torzulások már kamaszkorban megjelennek. A pszichiátriai gyógyszeres kezelés felnőtt emberek külsején is nyomot hagy, ám a gyermeknél, kamasznál még hangsúlyosabban jelenik meg, az egészségkárosodást már nem is említve.

Mivel Kecskeméten nincs gyermekpszichiátriai kórházi osztály, ezért csak az ambuláns ellátás marad, ami kivédhetetlenül hozza magával a gyógyszerbeállítás próbálkozásait, állandó orvosi felügyelet nélkül.

Így fordulhat az elő, hogy a kamasz a panaszokra válaszként megkapja a gyógyszert, kezdetét veszi a gyógyszeres kezelés, aztán egyszer csak azt vesszük észre, hogy kamaszunk csetlik, botlik, ténfereg, csorog a nyála. Ilyenkor kapcsolatfelvételre törekszünk a kezelőorvossal, hogy a tüneteket jelezni tudjuk – ez pedig nem minden esetben sikeres. Időpontot kell kérnünk, amikor ismételten megjelenhetünk a szakrendelésen, mely heteket is igénybe vehet, hiszen mindannyian ismerjük a pszichiáterek leterheltségét, fizikai kapacitásuk határát súrolják ők is.

Amikor az értelmi fogyatékos kamaszunk ön- és közveszélyes, mit tegyünk???

A mentő ugyan az esetek többségében reagált segélyhívásunkra, de arra is volt példa, hogy ki sem jött az intézménybe. Tegyük fel, kijönnek. Akkor elindul a polémia, hogy hova vigyék? Szegedre vagy Budapestre?

 

Komolyan ez lenne a mai világban a megoldás, hogy a magatartási anomáliát produkáló gyermeket Kecskemétről Szegedre vagy Budapestre a pszichiátriára kelljen szállítani?  Ez nem sérti a gyermeki jogokat, az emberi jogokat?

 

Segítségkérés a rendőrség illetve az igazságszolgáltatás szerveitől:

 

Ha a városban magatartási anomáliát produkált a kamaszunk, és a járókelők rendőri segítséget kértek, a rendőrség jobb híján visszahozta a kamaszt az intézménybe.

Ha nekünk kellett rendőri segítséget kérnünk, kijöttek, erőt demonstráltak, ezen kívül mást nem tehettek.

Ha feljelentést teszünk, elindul a nyomozás az ügyben az értelmi fogyatékos kamaszunk ellen. Ugye kimondani is szörnyű, intézkedést kérni még szörnyűbb.

De tehetetlen kínomban már én is megtettem ezt, mint igazgató, mint gyám.

Erre sem vagyok büszke!

A bűntető törvény 2010 nyarán megváltozott a közfeladatott ellátó személyek védelmében. Érdemes elolvasni.

Szégyennek tartom, hogy idáig jutott a magyar társadalom, de feltételezzük, hogy talán lesz visszatartó ereje a közszolgálati feladatot ellátók sérelmére történő bántalmazásoknak.

Az új Btk. alapján a nevelő bűntető feljelentést tehet a 12. életévét betöltött kiskorú ellen, ha a gyermek akadályozza őt közfeladatainak ellátásában. Ahhoz, hogy a gyermek ellen eljárás indulhasson, a gyermeknek tisztában kell lennie azzal a ténnyel, hogy a nevelő közfeladatott lát el.

Komolyan egy értelmi fogyatékos kamasz, fiatal felnőtt mikor lesz tisztában azzal, hogy a nevelő közfeladatot lát el?

Ami számomra tragikusabb, hogy mi történik, ha feljelentjük a kamasz gyermekünket hogy fizikailag bántalmazta a nevelőjét?

Tényleg ez lenne a megoldás?

Sajnos egy esetben már tettünk feljelentést a kamasz fiatal ellen, az ügyészség elrendelte a nyomozást, kíváncsian várom az igazságszolgáltatás bölcs döntését.

 

Az ÉFOÉSZ ügyvezető igazgatójával, Kovács Melindával egy alkalommal sikerült telefonon egyeztetnünk, sajnos a személyes találkozás elmaradt. Nagyon szerettem volna, ha személyesen is megismernék az intézmény szakmai munkáját, ha már felültek egy lejárató hadjáratnak, és személyes tapasztalat, ismeret nélkül a nyilvánosság előtt támadtak bennünket.

Melinda nagyon korrekt módon elmondta, hogy tudomásuk van arról, hogy a juhar utcai probléma nem egyedi, hanem sajnos általános Magyarországon. De ők úgy vélik, a mai Magyar oktatási, gyermekvédelmi intézményrendszer a nyugat Európában használatban lévő fizikai beavatkozások alkalmazására még nem nőtt fel.

Erre az én véleményem a következő: ha azt már hajlandóak vagyunk elismerni, hogy ez a probléma jelen van, bár beszélni szemérmesen nem vagyunk hajlandóak róla a nyilvánosság előtt, akkor ne tegyük nyilvánosan. Ám akkor a szakmaközi egyeztetéseknek meg kellene történnie a nyilvánosság kizárásával. Miután a szakmaközi egyeztetések megtörténtek, az Országos Fogyatékosügyi Tanácshoz kellene fordulni.

Én sokkal veszélyesebbnek tartom, hogy az intézmények a saját kreativitásuk, problémamegoldó képességük, habitusuk alapján, láthatatlan módon próbálják egymagukban megoldani a magatartási anomáliák kezelését.

A felsőbb szabályozás nélküli problémamegoldást a magunk példáján okulva minden résztvevőre nézve veszélyesnek tartom.