Mint azt már korábban említettem, Békés megyei származású vagyok, és 2006. január végén érkeztem Kecskemétre családi okok miatt. Számtalan álláspályázat után, a juhar utcán kaptam állást, a gyermekvédelmi területért felelős igazgatóhelyettes helyettesítésére, mert ő babát várt már nem dolgozott. A terület ellátása az én feladatom lett.

Állásinterjúm alkalmával az igazgatói irodáig jutottam, az intézmény többi területét nem ismerhettem meg. A feladatomról kaptam egy gyors tájékoztatást, de igazából önálló munkavégzést várt tőlem az akkori igazgatónő, hiszen a hátam mögött hosszú oktatás és gyermekvédelemben eltöltött évek voltak. Ebben nem találtam semmi rendkívülit.

Az első hetek az intézmény teljes területének feltérképezésével, a gyermekek, pedagógusok, gyermekfelügyelők megismerésével telt. Ezen kívül azzal, hogy próbáljam megszokni azt a sivár, koszos, büdös környezetet, ami az aulán és az igazgatói irodán kívül mindenre jellemző volt.

Mikor ezzel szembesültem, heteken keresztül sírva jártam haza, kétségbe voltam esve, hogy hova kerültem. Gyönyörű, korszerű, tiszta, friss levegős intézményből érkeztem, nagyszerű gyógypedagógus, pszichológus házaspártól tanultam a gyermekvédelmet. Itt az ellenkezőjével szembesültem.

Az gyermekvédelmi szakellátásban nevelkedő gyermekek elhanyagoltak, lyukas cipőben, ócska, kopott ruhában jártak. Nehezen lehetet megkülönböztetni a fiúkat a lányoktól, mert állítólag a tetű állandó jelenléte miatt mindenkinek nagyon rövidre volt vágva a haja, nemtől függetlenül. Mint a háború utáni filmekben az elhagyott gyermekek, olyan külsővel rendelkeztek. Fodrászhoz nem vitték őket, a gyermekfelügyelők maguk vágták a gyermekek haját. A pedagógusok folyamatos panasz áradattal fordultak hozzám, hogy tegyek valamit, mert a gyerekektől mindent ellopnak a felnőttek. Mondván minek ezeknek, mert úgyis mindent tönkre tesznek. Szégyenkezve mennek velük az utcára. Az osztályfőnökök az állami nevelt gyermekeknek szereztek, innen onnan elfogadható minőségű felsőruházatot, cipőt, kabátot és a tanteremben tartották elzárva. Ha az utcára vitték őket, a gyermekeket át öltöztették, miután visszajöttek szintén átöltöztették őket. A ruhákat mosásra sem merték a kollégiumba feladni, mert azokat, többé nem látták, hanem a tankonyhában saját maguk mosták, hogy „el ne vesszen”. A gyermekek fehérneműi nem elkülönítve a személyes holmija közé voltak téve, hanem egy nagy kosárba beledobálva, és a gyerekeknek a tintával beírt monogramja szerint osztották ki esténként, ha sikerült. Ha nem sikerült, akkor, aki kapta marta alapon viselték azokat. Teljesen rosszul voltam ezen áldatlan állapotoktól. A gyermekek hospitalizálódottak, agresszívek , nagyon alacsony tolerancia tűrőképességgel bírtak. Előbb ütöttek, mint kérdeztek, mindent igyekeztek maguknak megszerezni. Félévente ünnepelték a születésnapjukat, soha senkijét annak a napján. Csak az iskolában az osztályfőnökökkel élték meg a kizárólagos figyelmet. Folyamatosan éhesek voltak, mert az iskolai menzán kívül a kollégiumban elkülönített állami gondozott gyermekek kollégiumi szintjén nem kaphattak enni. Sőt fel sem vihettek élelmiszert, csak az iskola ebédlőjében ehettek. Az esti fürdetés szintén kritikus pontja volt ennek a „gyermekvédelmi ellátásnak”. Egyedül nem tusolhattak életkortól, állapottól függetlenül, a tusfürdőt a gyermekfelügyelő adagolta, szivaccsal mosta őket (nekem a csutakolás jutott erről a rituáléról eszembe). Hallgatólagosan elfogadott volt a homoszexualitás, a gyermekek gyakran azzal szórakoztatták magukat és egymást, hogy egymás előtt önkielégítést játszottak.  A kollégium vezetője, ezt velem úgy próbálta elfogadtatni, magyarázni, hogy ez a játék rengeteg szexuális indulatot elvesz a fiúktól és ettől kevésbé agresszívek. A lányok maszturbálásán is sokat kacarásztak a nevelők, mint később kiderült általános volt a gombás hüvelyi fertőzés. Amennyiben az olvasó nő akkor bizonyára tudja, miről beszélek, ha férfi, akkor, nekik tájékoztatásul annyit tudok mondani erről a témáról, hogy nem kacagni kellett volna, hanem nőgyógyászhoz fordulni.

De ami leginkább kiborított azaz, hogy 2006 írtunk, és a gyermekvédelmi törvény már 10 éve megjelent. Itt a juhar utcán mintha 1960-ban megállt volna az idő.